Drága Olvasóim, nem kívánok hosszan visszaélni figyelmetekkel, itt az ideje, hogy megismertessem veletek e három rendkívüli halandó történetét, fáradalmas útjuk históriáját. A  legbelsőbb, háborúk sújtotta litván vidékekről indultak el a Baltikumot a skandináv királyságoktól elválasztó hideg tengerekig, onnan északnak, előbb Palangát elérve, utóbb Windäu roppant erődjéig hajózva, s útjuk még nagyon sokáig nem ért véget… Engedjétek meg nekem Testvéreim, hogy a legelejéről kezdjem, ott ahol…

… fehér, sűrű hó borította az erdőket, a mezőket. A távolban füst szállt fel, ahogy Darinka egykori otthonának lángoló házikóit felemésztette a tűz. A falu lakosai a Nyugat felé tartottak, minden mozdítható értékükkel, lovakkal, három jókora társzekérrel, a teljes kondával. Darinka számára szomorú napok voltak ezek: minden veszni látszott a számára, hiszen Szórádot, a falu papját, egyben apját a Kard Lovagjai egy hete elhurcolták. Valahová észak-nyugat felé vitték, de nem tudta pontosan, merre. Azután megérkeztek Zygimantas fegyveresei és rátörtek a falura. Néhány napig a környéken rejtőztek, a falu öregje azonban úgy vélte, nyugatra kellene vonulniuk, a tengerhez, ahol mindig szükség van dolgos kezű halászokra, az emberek pedig, más választásuk nem lévén, lehajtott fejjel indultak el a hosszú útra.

Magnus testvér nem volt tisztában, mi történt vele az elmúlt napokban. Zúgó fejjel ébredt a pogányok között, akik a falujukból menekültek. Zavaros gondolataiba mélyedve lépdelt, szótlanul magába roskadva, hisz’ neki sem volt már semmije. A családját mind egy szálig kiírtották, az uradalmakat elpusztították, a kolostort leégették. A Sátán keze volt a dologban, hisz nem kíméltek csatlósai sem nemeseket, sem papokat, sem időseket, sem gyermekeket. Őt azonban életben hagyta a Gonosz, hogy keserűen emlékezzék a történtekre és ne találjon semmi örömöt az életében. Magnus úgy látta, hogy Darinka különös teremtés, olyannyira, hogy mélabújából ez a fiatal lány volt képes először kizökkenteni. Észrevette, hogy valami módon különös szerepet tölt be a falusiak között. Vadászott, őrködött, cipelte a terheket, hajtotta a szekeret, ha kellett, akár egy férfi. Embere nem volt, pedig jócskán eladósorúnak nézett már ki, noha senki sem tudta megmondani, hány telet látott eddig. Különös emberekkel vette magát körül. A kovács fiával, a Geminidas nevűvel különösen bensőséges volt a viszonya, s bár erősen gyanakodott rá, hogy istentelenkednek titokban, pogány módra, ennek mégsem látta bizonyítékát. Feltűnően jóban volt a falu egyik özvegyével, egy Alseika nevű fehérnéppel, meg annak a szeretőjével, a Treniota vadásszal – bűnös viszonyukat nem is tartották titokban. Mindenkivel igyekezett barátságosan viselkedni, csak éppen vele nem. Nem igazán értette, miért.

Darinka boldogan vállalta aznap este is az őrséget, ezúttal kettesben a vadásszal. Aggodalmaskodó arccal sétálta körbe rögtönzött szekértáborukat, ahol a falusiak már mind aludtak. Treniota az északi oldalon ücsörgött az egyik társzekér tövében, íját mindig a keze ügyében tartva. Darinka valamilyen különös zajra lett figyelmes, ezért hátrasétált. Az erdő fái közül két tucat hatalmas, de láthatóan csontsovány toportyán osont elő. Minden lelkierejére szüksége volt, hogy kellőképpen össze tudja szedni magát. Egy rossz mozdulat, egy hangos szó és a farkasok rávetik magukat. Jól látta, hogy nincs ideje riadóztatni az embereket, így a saját eszére kellett hallgatnia. Az istenek kegyének talán még soha nem látta akkora hasznát, mint most: értette és beszélte a természet nyelvét, az összes állatét, legyen az legelésző patás vagy vérmes ragadozó – fohászkodott, hogy adománya most se hagyja őt cserben.

A vezérhímmel alig pár szót váltott, amikor világossá vált, hogy nemcsak a környék legnagyobb, de egyben legaljasabb farkasszellemével akadt dolga. Az ravasz toportyánféreg úgy vélte, itt az ideje belakmározni a fáradt és felkészületlen falusiakból télire. Darinka azonban megőrizte hidegvérét és tárgyalásba bocsátkozott vele. Egyszerűen megemlítette neki, hogy egy másik menet tart nyugat felé az északabbi úton, ahol jóval kisebb ellenállásra kell számítaniuk – nemcsak, hogy jóllakhatnak, de még vérüket sem kell hullajtaniuk. A farkas egy szempillantásnyit sem gondolkodott, hanem visszarendelte katonáit és eltűnt a fák között. Az, hogy félrevezette a farkasokat, most még megmentette az emberek életét, de tudta, hogy sietniük kell. Ravasz módon vitte véghez elképzelését: jó barátnőjét, Alseikát kérte meg, hogy adja a vadász (és rajta keresztül a falu) tudtára, hogy farkasok járnak a közelben. Ezzel ügyesen elkerülte azt, hogy ő kerüljön a figyelem központjába. Javasolta persze, hogy vesse fel a nő azt az ötletét, hogy a kondából egy megtermett kocát hagyjanak hátra fához kötözve, így ismét időt nyerve a farkasokkal szemben...

Hamarosan folytatása következik…

A bejegyzés trackback címe:

https://teuton.blog.hu/api/trackback/id/tr712783713

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Fenyő Ervin - MENEKÜLTEK (1) 2011.03.30. 09:18:43

2006 szeptemberétől 2007 végéig magyar nyelvet tanítottam magyarországi menekülttáborokban: Bicskén, Békéscsabán, Debrecenben. Mindhárom katonai jellegű telep volt. Az egykor szovjet laktanyaként szolgáló debreceni tábor emeletes épületeivel, hatalmas ...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.