Van egy istennő, aki szembeszállt apja parancsával.

Van egy istennő, akit egy gyöngybe börtönöztek.

Van egy világ, melyen egykor minden megtörténhetett.

Van egy világ, amely lassan elpusztul.

Van egy ősi varázslat, mi kiszabadíthatja az Esszencia Istennőjét.

Van egy ősi varázslat, ami megmentheti a világot.

Van egy gyűrű, melynek igaz valóját elrejti a gyémántok ragyogása.

Van egy gyűrű, ami évezredek óta keresi az igaz szerelmet.

 

Üdvözlök mindenkit!

Ezen történet, az ezerháromszázötvenes évek elején kezdődik. A Litván Nagyfejedelemség vidékén járunk most is, több mint száz esztendővel Zygimantas és a Kardlovagok dúlása után. Olyan történet ez melyről nem szólnak krónikák, olyan mely rég feledésbe merült. Kísérőnk most nem Albus mester és nem is Inge nővér szelleme. Egy gyűrű meséli el nekünk mindezt, de nem egyszerű ékszer ez. A foglalat belsejében, gyémántokkal körülvéve a gyöngy börtönében egy istennő lakozik. Hallgassuk hát figyelemmel, mert a hangja csak ritkán jut el hozzánk.

A harmadik gyémánt annak a kornak a hanyatlásán talált lakóra, mikor az emberek még életben tartották, tisztelték őseik hitét, de az új Isten lovagjai egyre agresszívebben térítették eltévelyedett embertársaikat. Ezt új vallást kereszténységnek hívták, s a hívei úgy tartották, hogy csak egy isten létezik. Ki ezt másképpen gondolja, az a pokol, a gonosz szolgája és el kell pusztítani. Akkoriban egy Darinka nevű papnő tulajdonát képeztem. Ő azon kevesek közé tartozott, aki tudta, hatalmas erő lakozik az ékszerben. Bár a titkomat teljesen neki sikerült megfejtenie. Nem ő az, aki bennem lakik, de a segítsége nélkül nem élhettem volna át Alseika és Jogaila történetét. Hogy miként kerültem hozzá, nem érdekes. Az igazat megvallva, nem is emlékszem rá, nem figyeltem akkor a világra. Nem volt okom figyelni rá. Ilyenkor mindig a szerelmeseket néztem, beszélgettem velük.  Darinka különleges asszony volt, egy kicsit reménykedtem benne, hogy megtalálja az igaz szerelmét. Viszont ez nem következett be. Hosszú ideig voltam vele, hosszabb ideig, mint egy ember élete. Ősi erős vér folyt az ereiben, Öröktűz egyik leszármazottja volt. Láttam őt szeretni, s gyűlölni a férfiakat. Láttam szenvedélyes csókok s kínzó könnyzápor között. Sok mindent megélt, kora egyik bölcsévé vált, de a lelke másik felét sosem találta meg. A tavaszi nap-éj egyenlőség estéjén egy álmot látott, vár jelent meg előtte, Palanga hatalmas erődje.  A kőfalak ridegségét egy fiatalasszony öröme tette otthonossá, egy leányé, aki hamarosan anya lesz.  Aztán egy újabb kép jelent meg, egy kislány, aki az erdő szellemekkel beszélt. A papnő tudta, annak a várnak az ura nem tiszteli az ősök hitét. Annak ellenére, hogy a nagyanyjának a nagyanyja az ő lánya volt. Sok gyermeknek adott életet, de legtöbbjüket nem ő nevelte fel. Nem lehetett velük. A világot járta a mesterével, akivel együtt gonosz szellemekkel küzdöttek. Őt magát is sokszor környékezték meg a halál szellemei, a gyermekeit nem akarta kitenni ennek.

Évát keresztény nemesek nevelték fel, akik a lány apjának a lekötelezettjei voltak. Saját gyermekükként tekintettek rá, sose mondták meg neki, hogy nem az ő vérük. Darinka néha ellátogatott hozzájuk, de mivel a lány nem örökölte ősei képességét, így őrá nem volt szükség. Mikor Éva felnőtt, hozzáment egy keresztény lovaghoz. A papnő figyelt a leszármazottaira, látta, miféle végzetes útra lépnek, meggyalázzák a természetet. De a dédunokája nem hallotta meg óvó szavait, oly messzire került a régi ösvénytől, hogy máglyán akarta megégetni a „pogány boszorkányt”. Ezért Darinka úgy döntött – miután a szellemeket kiengesztelte - elhagyja a vidéket, s egy darabig nem jön vissza.  Egy évtized elteltével az istenek útmutatását követve ismét meglátogatta gyermekeit.  Amint a vár közelébe ért, érezte, hogy baj van. A szellemek nem csupán nehezteltek az ott lakókra, hanem egyenesen őrjöngve tomboltak miattuk. Több mint száz évvel ezelőtt látott ilyet, még fiatal lányként, akkor a természet kiengesztelése a pap élete árán sikerült. Robert lovag eleinte azt remélte, hogy az egy Isten szolgái adományiért cserébe segíthetnek. De miután az évekig tartó vezeklése után is csak rosszabbodott a helyzet, ezért úgy döntött, hogy Percunas papjaihoz fordul. Volt, aki szerint megérdemelték a büntetést, s inkább választotta a máglyát, mint hogy megmentse a nemest és alattvalóit. Volt, aki megpróbált segíteni, de a szellemek dühe elemésztette a lelkét. Egy idő után már a várban senki sem reménykedett abban, hogy a pusztuláson kívül van más lehetőség. Darinkát az útja során felismerte az egyik keresztény pap, s azzal a kéréssel fordult Pallanga ura elé, hogy végeztesse ki a boszorkányt. A lovag ezt szívesen megtette volna, hisz az atya óvva intette az asszonytól. Gonosz, s nagyhatalmú nőszemélynek írta le. De az ősök isteneinek egy sokat látott szolgája úgy gondolta, ő talán megfékezheti a szellemeket. Ezért katonákat küldött a papnő elé, azzal a paranccsal, hogy hozzák a színe elé, de ha szökni próbálna, öljék meg.

 

 Drága Olvasóim, nem kívánok hosszan visszaélni figyelmetekkel, itt az ideje, hogy megismertessem veletek e három rendkívüli halandó történetét, fáradalmas útjuk históriáját. A  legbelsőbb, háborúk sújtotta litván vidékekről indultak el a Baltikumot a skandináv királyságoktól elválasztó hideg tengerekig, onnan északnak, előbb Palangát elérve, utóbb Windäu roppant erődjéig hajózva, s útjuk még nagyon sokáig nem ért véget… Engedjétek meg nekem Testvéreim, hogy a legelejéről kezdjem, ott ahol…

… fehér, sűrű hó borította az erdőket, a mezőket. A távolban füst szállt fel, ahogy Darinka egykori otthonának lángoló házikóit felemésztette a tűz. A falu lakosai a Nyugat felé tartottak, minden mozdítható értékükkel, lovakkal, három jókora társzekérrel, a teljes kondával. Darinka számára szomorú napok voltak ezek: minden veszni látszott a számára, hiszen Szórádot, a falu papját, egyben apját a Kard Lovagjai egy hete elhurcolták. Valahová észak-nyugat felé vitték, de nem tudta pontosan, merre. Azután megérkeztek Zygimantas fegyveresei és rátörtek a falura. Néhány napig a környéken rejtőztek, a falu öregje azonban úgy vélte, nyugatra kellene vonulniuk, a tengerhez, ahol mindig szükség van dolgos kezű halászokra, az emberek pedig, más választásuk nem lévén, lehajtott fejjel indultak el a hosszú útra.

Magnus testvér nem volt tisztában, mi történt vele az elmúlt napokban. Zúgó fejjel ébredt a pogányok között, akik a falujukból menekültek. Zavaros gondolataiba mélyedve lépdelt, szótlanul magába roskadva, hisz’ neki sem volt már semmije. A családját mind egy szálig kiírtották, az uradalmakat elpusztították, a kolostort leégették. A Sátán keze volt a dologban, hisz nem kíméltek csatlósai sem nemeseket, sem papokat, sem időseket, sem gyermekeket. Őt azonban életben hagyta a Gonosz, hogy keserűen emlékezzék a történtekre és ne találjon semmi örömöt az életében. Magnus úgy látta, hogy Darinka különös teremtés, olyannyira, hogy mélabújából ez a fiatal lány volt képes először kizökkenteni. Észrevette, hogy valami módon különös szerepet tölt be a falusiak között. Vadászott, őrködött, cipelte a terheket, hajtotta a szekeret, ha kellett, akár egy férfi. Embere nem volt, pedig jócskán eladósorúnak nézett már ki, noha senki sem tudta megmondani, hány telet látott eddig. Különös emberekkel vette magát körül. A kovács fiával, a Geminidas nevűvel különösen bensőséges volt a viszonya, s bár erősen gyanakodott rá, hogy istentelenkednek titokban, pogány módra, ennek mégsem látta bizonyítékát. Feltűnően jóban volt a falu egyik özvegyével, egy Alseika nevű fehérnéppel, meg annak a szeretőjével, a Treniota vadásszal – bűnös viszonyukat nem is tartották titokban. Mindenkivel igyekezett barátságosan viselkedni, csak éppen vele nem. Nem igazán értette, miért.

Darinka boldogan vállalta aznap este is az őrséget, ezúttal kettesben a vadásszal. Aggodalmaskodó arccal sétálta körbe rögtönzött szekértáborukat, ahol a falusiak már mind aludtak. Treniota az északi oldalon ücsörgött az egyik társzekér tövében, íját mindig a keze ügyében tartva. Darinka valamilyen különös zajra lett figyelmes, ezért hátrasétált. Az erdő fái közül két tucat hatalmas, de láthatóan csontsovány toportyán osont elő. Minden lelkierejére szüksége volt, hogy kellőképpen össze tudja szedni magát. Egy rossz mozdulat, egy hangos szó és a farkasok rávetik magukat. Jól látta, hogy nincs ideje riadóztatni az embereket, így a saját eszére kellett hallgatnia. Az istenek kegyének talán még soha nem látta akkora hasznát, mint most: értette és beszélte a természet nyelvét, az összes állatét, legyen az legelésző patás vagy vérmes ragadozó – fohászkodott, hogy adománya most se hagyja őt cserben.

A vezérhímmel alig pár szót váltott, amikor világossá vált, hogy nemcsak a környék legnagyobb, de egyben legaljasabb farkasszellemével akadt dolga. Az ravasz toportyánféreg úgy vélte, itt az ideje belakmározni a fáradt és felkészületlen falusiakból télire. Darinka azonban megőrizte hidegvérét és tárgyalásba bocsátkozott vele. Egyszerűen megemlítette neki, hogy egy másik menet tart nyugat felé az északabbi úton, ahol jóval kisebb ellenállásra kell számítaniuk – nemcsak, hogy jóllakhatnak, de még vérüket sem kell hullajtaniuk. A farkas egy szempillantásnyit sem gondolkodott, hanem visszarendelte katonáit és eltűnt a fák között. Az, hogy félrevezette a farkasokat, most még megmentette az emberek életét, de tudta, hogy sietniük kell. Ravasz módon vitte véghez elképzelését: jó barátnőjét, Alseikát kérte meg, hogy adja a vadász (és rajta keresztül a falu) tudtára, hogy farkasok járnak a közelben. Ezzel ügyesen elkerülte azt, hogy ő kerüljön a figyelem központjába. Javasolta persze, hogy vesse fel a nő azt az ötletét, hogy a kondából egy megtermett kocát hagyjanak hátra fához kötözve, így ismét időt nyerve a farkasokkal szemben...

Hamarosan folytatása következik…

Pierre Francois la Ville

2011.03.22. 22:53

Testvéreim az Úrban, tegyük fel magunknak a kérdést és gondolkodjunk el alaposan: miért megy egy jóérzésű frank nemesi sarj, az univerzitást és a gazdag megélhetést otthagyva neki a háborgó tengereknek? Miért hajózik keletnek, hol semmit sem remélhet, semminemű földi javakat, amikre egy gyarló halandó szíve vágyik… Mi más vonta hát messzi földre Francois-t, magányra vágyott ott vagy épp zarándoklatra indult titkos bűnökért? Talán a zavarodott és kiúttalan pogányokról hallott Párisban szóbeszédeket és az Igét hirdetni ment közéjük? A keresztényi szeretet nemesítette meg szívét vajon, s példáját az Irgalmas Krisztustól és térítő apostolaitól vette?

Szomorú válaszom van a számotokra drága Véreim az Úrban.

A la Ville-ek családja évszázadok óta Gironde megyét mondhatja otthonának, elsősorban az angol királyi birtoknak számító Bordeaux közelében fekszenek földjeik. A család jó kapcsolatokat ápol mind Albion uralkodójával és nemeseivel, mind a frank szomszédokkal. Hagyományos szövetségeseik közé számítanak a veretes névvel bíró bretagne-i Chănoirok, akikkel a jó viszony immár tizenöt generáción ível át. Ezt időről időre megfelelően biztosított házasságokkal is megerősíti a la Ville-ek családfője és a Chănoirokat irányító matróna – jelen állás szerint Karlmann la Ville lovag, Francois apja, valamint a vénséges Breszt-i Gertrud úrnő, aki már három évtizede irányítja a családok szövetségét. A két család tagjainak látogatásai nem ritkák egymás birtokain, különösen az utóbbi időben tanúsítottak nagy érdeklődést a Chănoirok gironde-i rokonaik irányába, de nem tudni, mi okból.

Karlmann La Ville lovagot felesége öt fiú- s több lánygyermekkel ajándékozta meg, mielőtt végleg távozott az élők sorából. E fiúk mind tehetséges, egészséges, erős, ugyanakkor ravasz és alattomos természetű népséggé cseperedtek az idők során. Francois-nak hívták a legfiatalabb fiút, kit családja papnak szánt csecsemőkora óta. Csenevész testalkata könnyű támadási felületet jelentett őt kínzó bátyjainak, különösen a legfiatalabb Philip nevűnek. Változatos módokon tett keresztbe ez a galád ifjonc öccsének – békanyállal fűszerezte étkét, kígyót tett párnája alá, eláztatta a prépostnak szánt leckéit, forgácsot kevert tintájába. Talán anyja szeretetét, talán éles eszét irigyelte olyannyira. Végülis mindkét esetben igaza volt, Francois méltóbb volt nála minden téren. Anyja halála után már nem maradt senki, aki megvédje a gonoszságtól – idősödő apjánál nem számíthatott menedékre. Pokoli keserűség fűszerezte Francois életét, s sok időbe tellett, mire bosszút tudott állni. Bátyja egyik gonosztettekor nagy hangon, haragosan átkozta meg testvérét, majd fogta magát és néhány mérgező gombával egyszerűen megmérgezte étkét. Maga sem gondolta volna akkor, hogy különös átka megfogan – a családban ugyanis nagyon is komolyan vették azt, s azóta apjától az utolsó szolgáig mindenki félelemmel vegyes tisztelettel övezi személyét, nem is beszélve szerencsétlen Philip lovagról, aki napokig képtelen volt megemészteni bárminemű táplálékot és a pokoli szenvedés kis híján véget vetett életének.

Tizenévesként már eljesen nyilvánvaló volt a számára, hogy nem kíván pap lenni – anyja halálát sem tudta feldolgozni, csalódott az égi hatalmakban, újdosült hírnevét pedig a családban kívánta tartani. A tudományok, az írott szó azonban lenyűgözte, néhány év alatt hatalmas olvasottságra tett szert, s egy pár másik nyelvet is elsajátított pusztán önnön szorgalmának köszönhetően. Éppen ezért elérte, hogy a párisi studium generale-re küldje apja némi költőpénz társaságában, míg ő maradék ingóságait és örökségét nagylelkűen a családra hagyományozta.

Huszonhárom éves korára már javában tanulmányai sűrűjében találjuk, frissen szerzett bacchalaureatus fokozattal bír. Tanársegédként saját kollokviumokat vezethet, több tucatnyi magántanítvánnyal foglalkozik, főképpen vagyonos frank és germán főrendek sarjaival. Rendkívül népszerű személyiség az egyetemen, igazi eszményi diák, afféle apollói figura, a professzorok kedvence, a diáktársai pedig részint imádják, részint hozzá fordulnak ügyes-bajos dolgaikkal. Fiatalkorában összeszedett tapasztalatait sikerrel kamatoztatta a Sorbonne-on is: valóságos vajákosként tekintenek rá, aki mindig tud valamiféle csodaszert bajaikra, ha pedig kencéi mégis cserbenhagynák, hát rábízza magát tündöklő elméjére, a varázsos intenciókra.

Érdeklődő típus, főképp az egzakt tudományok és az orvoslás rejtelmei állnak tanulmányai középpontjában, de nem veti meg a retorikát, a zenét, az irodalmat vagy éppen a történetírást sem. Ugyan nem egy kimondott Adonisz, ennek ellenére karizmatikus megjelenésű, s eképpen az asszonyok és leányok gyakorta szerencséltetik meg kegyükkel. A bujálkodás s az ital a gyengepontja – gyakorta merül el az egyetemisták között oly jellemző világias örömök hajszolásában. Hajnalig tartó tivornyák, súlyos aranytallérok, könnyűvérű nők és sebes párbajok fémjelezik éjszakáit, a józanodás óráit pedig tanulásba fojtja. Nem ritkán keveredik összetűzésbe a törvénnyel sem, de eleddig felhalmozott pénze, népszerűsége és egyetemista státusza megóvta a súlyosabb retorzióktól. Nézetei ugyanakkor rendkívül eretnekek a felvilágosulatlan középkori érában, hajlamos zseniális, ugyanakkor felforgató gondolatokra. Megtanulta azonban, mikor kell tartania a száját és hogy a titkokat a leghívebben az írott lapok őrzik meg. Istenben, ördögökben, szellemekben és más effélékben nem bízik és nem hisz, inkább a saját lábán szeret állni.

Az egyetem késői évei során találkozott élete egyik meghatározó figurájával. Valerius az oxfordi egyetem tudós professzora, aki nagyritkán átkel a csatornán, hogy a Sorbonne katedráján állva megtartson egy-egy előadást. Francois idejében fordult elő egy ízben az, hogy ez a mogorva, kiismerhetetlen és a diákok között kellőképpen népszerűtlen figura egy teljes félévet hajlandó volt elvállalni a párisi univerzitáson. A frank ifjú egymaga fizette ki a professzor honoráriumát, s megérzése ezúttal is helyesnek bizonyult. Sikerült megkedveltetnie magát Valeriussal, s maga sem tudta miért, az a bizalmába fogadta. A katedráról ugyan élettant szónokolt a kevés számú érdeklődő hallgatóságnak, szobájának négy fala között azonban obskúrus tudás alapjairól lebbentette fel a fátylat a férfi: megismertette a tehetséges és tudásszomjas Francissel (ő így hívja, angol szavú lévén) a hermetikus mágia bűvös titkait, a ráolvasások és felruházások, a magioperceptio és a feketepor rejtélyeivel. Ugyan ekkoriban még nem volt képes saját erejéből megmozgatni a mindenséget összetartó éteri szálakat, a megfelelő igék birtokában azonban fel tudja használni Valerius mestere bűvös tárgyait. Keleti utazásain állandó társa Gérard (Gerald), az animált kvintesszenciából egy fehér bagoly képére formált különleges famulus.

Mikor hőn szeretett párisi professzora, a mindig barátságos, öreg Constantin mester eltűnéséről értesült, rögvest hozzáfogott felkutatásához Valerius segítségével.

Látjátok Feleim, mindaz, amiről óvva intettelek Benneteket, valóságos. Tudjátok, hogy a földön mindennek oka, értelme vagyon, de az Ő útjai kifürkészhetetlenek. Ördöggel cimborálni azonban minden körülmények között átkos dolog, lelki üdvét kockáztatja a balga ember, ha erre az útra lép…

 

A meghívás

2011.02.01. 06:00

/Bevezető novella Francois la Ville karakteréhez 

Huszonhárom esztendős vagy, birtokodban a ritka és értékes tudás, a studium generale egyik legkiválóbbja vagy. Háromszor harminchárom fiatalabb növendék hallgatja szemináriumaidat.  Honoráriumod, amit a hálás diákoktól kapsz, fedezi tetemes tandíjadat, s még marad is pár solidus1 a zsebedben. Jól élsz, s jó egészségnek örvendsz. Nincs panaszod a törvényekre – világ, s egyház nem ítélhet rajtad, rád a Sorbonne, az egyetem törvényei vonatkoznak csak. Az istennel nincs sok dolgod – te a matérium és a szellem papja vagy, ostobán zengő kórusaiktól és csillogó, hideg templomaiktól messze tart a fiatalságod aranyideje. Az ivók zaja vár, jó cimborák, ismerős társak, részeg magiszterek, dús keblű örömlányok, fürge ujjú vagabondok és sima képű késelők, mind ott ülnek már, s csak te hiányzol közülük. De még várjanak, egy fertályórácskát talán kibírnak még. Minden bizonnyal érkezeni fogsz, vagy te magad vagy a halálhíred.

Az a tökfilkó Bousant csak nem bírta megállni két éjjellel ezelőtt, hogy leszólja újonnan készíttetett kordován csizmádat a hölgyek társaságában. A hivatalnok bicskanyitogató pimaszsága persze kardért kiáltott, s te nem maradhatsz adósa ebben a becsületbeli ügyben. Hosszú tőrödet két ezüstért éleztetted a város legjobb kovácsánál, az alkalomra persze a haragot jelentő vörös kendővel ékítve. Meg kell adni a módját.

 

A harang elüti az éjfelet, mikor feltűnik Guy de Bousant, az a hetedhét piperkőc. Oldalán drága gyilok, az alkalomhoz illően kék kendővel átkötve, ami a bátorságot szimbolizálja. Kalapjához emeli a párbajtőrét, pengéje jó két hüvelykkel hosszabb a tiédnél, s a markolatkosara is erőteljesebb. Te nem kedveled az ilyen súlyos fegyvereket. Az elegancia, mondogatja mindig Gaston mester, a vívóoktatód, mindenek felett. Tudod, hogy Bousant is készült az alkalomra. Azt nem tudod még mivel, de ki fogod találni. Illendően köszöntöd fegyvereddel, s megkezdődök a küzdelem. Villannak a kardok, látod, hogy milyen mesterien tör ki rád ez a féreg. Elismered, hogy jobb vívó, de ez nem csak erről szól. A buta ember a háborút vassal vívja. Az okos ésszel. Erőteljes szúrás érkezik a szíved felé – parade2! Rövid tőröd elvezeti a pengéjét. Valami kesernyés szag csapja meg az orrodat, s megpillantod fegyverén a mérget. – Naja haje3? – kérdezed, azért valamennyire elismerő hangon. – Ophiophagus hannah4 – veti oda  hetykén – királyokhoz méltó teremtés! Végrehajtasz egy felettébb ügyes riposztot, megsebzed az alkarján, s odakiáltod: Touché! – a te pengéden persze nincs méreg. Ahelyett, hogy a sebesülésével foglalkozna, gyorsan rádsuhint párszor – de Fortuna a kegyébe fogadott, mindannyiszor kivéded a súlyos csapásokat. Érzed, hogy most kell cselekedned, mikor azt hiszi, hogy feléd kerekedett! Bal kezedbe veszed a tőrt, s pár lépésnyit hátraszökkensz. Ellenfeled egy pillanatig habozik csak – ezt használod ki. Inged ujjából felé veted a fekete golyót. Egy pillanatig döbbenten mered rá, majd a kis masina sziszegve ontani kezdi magából a szúrós szagú füstöt. Guy de Bousant igyekszik kihátrálni, de súlyosan köhög. Nem vagy rest, odalépsz hozzá, s a tőrödet a gyomrába döföd – na nem túl mélyen, nem kell, hogy meghaljon. Csak fájjon neki, sokáig és nagyon. Odalépsz mellé, s elveszed az övéről az erszényt. – Jó kövér, épp mint az anyád, akit a pék kúrogat! – mondod neki pimaszul, s otthagyod.

Hideg utcán lépdelsz, a kocsma fényei azonban melegséggel hívogatnak. Belököd a nehéz faajtót, s hahota, zene, kiáltások fogadnak, a fogadó népe táncol, iszik, felejt bút, bánatot, Jézus szent nevét és az ördögöt, aki a Pokolban várja a lelkeket. Hideg sörrel, forró borral kínálnak meg, te szótlanul elfogadod mindet. Sírjon az ég alja, ha eső kínozza, gondolod, s belekortyolsz Egon barátod butykosába is, a legerősebb azúrpálinka ízét érzed a nyelveden. Belefeledkezel pár hivalkodó, hangos beszélgetésbe, pár csinos leány tekintetébe, mikor egy szakállas férfi egy levelet csúsztat oda neked az asztal túlfeléről. Ismered, a rektor szekretáriusa, igen barátságtalan ember, ha megjelenik valahol, ott semmi jóra nem számíthat az ember fia. Átfutod a levelet – provanszál nyelvű írás, a költők nyelve, s a barátoké. A mágus írása, egyből felismered a nyomorogtatott kis betűket, meg azokat az olvashatatlan írásjeleket, amiket minden mondat végén elhelyez – kíváncsi vagy, miért teszi…

Valerius mestert – eredeti nevén doctor Valere de Champagne – két éve ismerted meg, amikor filozófiai kar dékánja meghívta az Oxfordi Remetét, hogy tartson egy szemesztert Párizsban, jó pénzért. Sokat kellett győzködnie a különös férfit, hiszen Valerius köztudottan utálja a pénzt. Egyszer aztán, sokak meglepetésére mégis megjelent. Nem üzent előtte gyors futárral, csak betoppant a városba. Besétált az egyetemre, kinyitotta a Nikhomakhoszi Etikát a közepénél és elkezdett beszélni. A legtöbben nem értették szavait, mert túl halkan morogta el, inkább csak magának. Kevesen látogatták az előadását, többen vissza akarták vonni a megbízását – te azonban összebarátkoztál vele, s egymagad fizetted ki három hónapra Valeriust. Érdekes világlátása nagyon erőteljesen inspirált téged, osztotta érdeklődésedet a természet ajándékait illetően, s ő is elképesztő jártasságot mutatott az orvostudományokban. Úgy érezted, sokat taníthat neked a férfi, s valóban, beavatott téged a titkaiba. Felfedte előtted a titkos, okkult rítusokat, amikkel irányíthatja a világ erőit – de figyelmeztetett, a tanulás éveken, évtizedeken át fog tartani, s még mindig oly keveset fogsz tudni. De te akartad a többet, így hát tanultál.

Ő írt hát neked, már Oxfordból. Ritkán szokott ilyet tenni, akkor is csak a legfontosabb ügyekben. Ezúttal azonban nagyon különleges és fájó dolgot tudtál meg tőle. Kedvenc tanárod, Constantin doktor eltűnt! Az öreg tanárt elsőként, még zsenge kezdő korodban ismerted meg az egyetem oktatói közül. Már akkor is olyan volt, mint azóta mindig: hosszú, fehér szakáll, barátságos, öreg és elmélyült tekintet, mindenkire szánt pár percet, ha szüksége volt rá, s téged tálentumod miatt különösen kedvelt. Majd egy évtizede ismered, s szereted őt, s az utóbbi időben eléggé hiányoztak is bölcs szavai – a mester Valeriusnál vendégeskedett az ánglusoknál. Amit Valerius írt neked, az teljesen lehervasztotta a mosolyt az arcodról. Mi történhetett? Hogy veszíthették nyomát? Valeriusnak vigyáznia kellett volna rá, jobban, sokkal jobban. Kirohansz a helyről, s a Collegiumba sietsz. Út közben egy madár tűnik fel, egy világos színű bagoly, s a válladra telepszik. Hiszen Gerald az, Valerius különleges baglya. Üzenetet hozott apró lábaira kötözve. Kigöngyölíted, olvasni kezded – milyen furcsa, atavisztikus nyelv ez? S mire a soron végigérsz, ájultan esel össze….

1 solidus, sou, sol: francia ezüstpénz (1 karoling font= 20 sol, 1 sol= 12 denarius)

2 vívókifejezések: parade: hárítás, touché: találat

3 ureuszkígyó: egyiptomi (ott rendkívül tisztelt) kobrafajta, a mérge tíz percen belül biztosan öl

4 királykobra: Indiában gyakori fajta, a mérge egy elefántot is leterít, cserébe immunis minden méregtípusra

/Megjegyzés: a pénteki bejegyzés most kimarad a szerkesztők téli kirándulására való tekintettel :D

 

 

Darinka

2011.01.25. 07:00

Bölcsebbnek, a világra tág szemekkel tekintőbbnek gondoltam magamat mindig is embertársaimnál, kedves Olvasóim, s eme bűnömnek kellőképpen megfizettem az árát. Mielőtt a fülembe jutottak volna e bájos leányzó különös képességei, tettei, életének históriája, jottányit sem gyanítottam a világ működését. Azt hittem, a szavak a Könyvben maguktól fordítják le önnön értelmüket számomra, de csalatkoznom kellett. Isten reá a tanúm, amilyen nehezemre esett elfogadni eleinte Darinka munkáját, oly nehéz most róla elfogulatlanul szólni. Bocsássátok meg hát, ha tintám néhol megszaladna, s ostobaságokat fecsegne; mire a Kódexet olvasni méltóztatjátok, drága Olvasóim, több ívet is elvesztegettem már oktalanságomban...

Darinkának hosszú évekbe tellett, mire saját korai éveiről, családjának múltjáról, különös, ősi vérvonaláról és végzetéről valamit is megtudott. Eredetének darabkáit, mint szorgos mesterember a San Marco basilica csodás mozaikjainak elemeit, apránként tudta csak összeilleszteni.

Úgy tartja a történet, hogy egy gímszarvas hátán, egy apró borostyánköves lánccal a nyakában érkezett abba a nevenincs litván faluba, hol később gyermekéveit töltötte. A falu pogány papja, az öreg Szórád vette észre az erdő szélén, ő látta meg, ahogy az állat letette az ötévesforma gyermeket hátáról, s elszökkent a fák közé. A nyakláncot azonnal felismerte, hiszen a Napanya, a pogány litván népek által tisztelt istenség jelét formázta. A leányt azután magához vette, hiszen saját gyermeke sosem volt. Még aznap éjjel álmot látott, meglátogatta őt Dievas isten, s meghagyta neki, hogy óvja s tanítsa a lányt, mert nagy dolgokat visz majd véghez. Az öreg pap Darinkának nevezte el a kislányt, mert a név ajándékot jelent, mit az istenek adtak a népének. Mindezt Szórád mesélte el később a lánynak, s mint kiderült nem egészen így történt minden, s sok mindent el kellett hallgatnia akkor még...

Darinka szépen cseperedett, hamar látszott, hogy a mosolygós szőke kislányból előbb-utóbb gyönyörű nő válik majd, aki bizonyára örök életére boldoggá tesz majd egy rátermett ifjút valamelyik faluban. Nem csak elbűvölő, de találékony és okos is volt, mindent elsajátított az istenekről, a természet ezernyi neves és névtelen szelleméről, az erdőről és népéről, amit csak nevelője révén kitanulhatott. Idejének jó részét, sokszor egész heteket is a szabad ég alatt, a környék ősvadonjában töltötte, anélkül, hogy valós veszélyben lett volna. Különleges, bensőséges viszonyban volt a természettel. Az állatokkal ösztönösen, a saját nyelvükön értett szót, s még a legvérmesebb ragadózok sem támadták meg.

 

Így történhetett meg az a furcsa eset, hogy életreszóló barátságot kötött egy némafarkassal. Az állatot legyengülve, több sebből vérezve találta meg odakint, a fák között. Nem sok reménye lehetett egyedül a túlélésre - talán párharcot vesztett a falkavezérrel szemben, talán egy medvével akaszkodott össze. Darinka ápolásába vette, s főzeteivel, kenőcseivel hamar talpra állította a farkast, kit Sidabrasnak, csöndes vadásznak nevezett el. Sidabras azóta is időről időre megjelenik, ha kell segíti jótevőjét, elkíséri és megvédelmezi, ha szükség adódik. A leány másik sajátjának tekintett állat a lova, Erzilas, akit a falu vezetőjétől ajándékul kapott megtalálásának tizedik évében, mivel segítette feleségét a szülése alatt. A szűkszavú, lassú gondolkodású állatról kiderült, hogy nagyon barátságos és jó a tűrőképessége. Sidabrast megtanította rá a lány, hogy nem kell bántania Erzilast, így egy erdei vadászat alkalmával mindhárman részt tudnak venni alkalomadtán - Darinka ugyanis kiváló vadász. Ugyan szem előtt tartja, hogy ne a fiatal állatokat ejtse el, a természet rendjét tiszteletben tartva és segítve, de bármikor megfeszíti íját, ha szüksége van a vad valamely részére.

A kereszténységről csak szórványos, hallomásból szerzett fogalmai voltak, s igazából nem értette, miért is kellene bármit tudnia erről. (Szórád sem volt ebben különösebben segítségére, hiszen az öreg pap nem szívesen ejtett szót a kereszt lovagjairól, talán érthető okokból; ezek a páncélos lovasok mérhetetlen pusztítást vittek végbe azokban az években, s ő ezt nem tudta megbocsátani nekik.) Részben ugyan érdeklődve figyelte ezeket a furcsa ruhájú, idegen szerzeteseket és papokat, de gyanakvása egy pillanatig sem szűnt meg.

A nevezetes ezerkétszázhuszonötödik esztendőben mégsem a keresztények miatt került bajba faluja, s ő maga. Egy litván nagyúr hordái özönlötték el a vidéket, s keletről kunok törtek rájuk. Nagy bajba került a település, hiszen fő védelmezőjük, a bölcs Szórád segítségére sem számíthattak - a Kardtestvérek és a keresztények papja eretnekség vádjával támadták meg, s nem tehettek semmit érte, mikor a lovagok északra hurcolták. 

Lángokban álló vidék

2011.01.21. 07:00

/Bevezető novella Darinka karakteréhez 

Három hónapja már, hogy apád látta azokat a furcsa jeleket a hegyek között, az ég alján. Azt mondta, nem jó jelek. Pár nappal később a molnár kisgyermeke ágynak esett valami csúnya betegségtől. Mindenki próbálkozott a gyógyításával – apád, a keresztyén papok, a kolostor remete szerzetesei, még te magad is. Hamar rájöttetek, hogy nincs remény. Apád a kereszteseket hibáztatta, hogy hitetlen beszédük felbőszítette a vizek szellemeit és azok gyötrik a szerencsétlent. A papok is dühösek és csalódottak voltak és a szerzetesek bölcs vezetője hiába próbálta lecsitítani a kedélyeket, azok mindenáron máglyára akarták dobatni az öreget. Végül a milícia fogta le és elvitték szegény apádat Kaunas városába. Közben a gyermekkel végeztek a szellemek, hiába sírtak nővérei meg az anyja tehetetlenül.

Aztán a betegség továbbterjedt, s a faluban tucatnyian vesztek el miatta. Bánat ülte meg az emberek szívét, s mindenki buzgón imádkozott isteneihez. De azok bizony nem voltak jó kedvükben – alig egy hét múlva erdőtűz perzselte fel a dombokat és hegyeket. Több ház leégett, erdei lakok, menedékek, szentélyek az erdők vigyázóinak szentelve. Később kiderült, hogy a keresztesek lovagjai – akikről Geminidas, szívbéli jóbarátod azt mondja, a Kard Testvériségének nevezik magukat – összecsaptak egy seregnyi rabló kunnal fél napnyira a falutól, s tüzes vesszőik, lángoló fáklyáik fellobbantották az erdőt. Két napba telt, mire sikerült eloltani. Eközben félszázan vesztek oda – az évszázados, évezredes törzsek aláhulltukban vették el az életeket, s ez nem is csoda, az erdő szellemei mérgüket ártatlanokon töltötték ki. Nekik egyformák, nagyon egyformák az emberek. Aztán, azt beszélik az öregek s bölcsek, hogy egy vén litván kélt föl az ágyából, mit már évek óta nem volt képes magától elhagyni, s elment a szellemekhez. Egész éjjel táncolt, verte a dobot, vitázott az eső szellemeivel – hajnalra eleredt aztán, óriási vihar kélt, s az eső elverte a tüzet. Az öreget holtan találták meg a ligetben, ahonnan énekének hangjai szálltak.

Aztán pedig a lovagok támadtak a falvakra, mert állítólag eretnekeket kerestek. Persze szerintük mindenhol ott rejtőznek, s az emberek bújtatják őket. Hatalmas mészárlás volt, négy falut porig égettek a dühös harcosok, a menekülőket meg gyorsan elfogták, s karóba húzták az asszonyokat és a gyerekeket is. Azóta sem hagynak nyugtot az itt élőknek, nem törődnek azzal, hogy háborút kockáztatnak. Az egyik litván nemes, Zygimantas rögtön seregei élére állt – de nem hogy a lovagokat kergette volna vissza váraikba, inkább a szerinte a keresztényeket pártfogoló, s bíztató falvakat prédálta fel.

A vidéket az elmúlt hetekben istenek haragja sújtotta. A falu hírét vette, hogy Zygimantas erre közeledik. Akinek volt féltenivalója, sietve állt neki a legszükségesebbeket feldobálni a szekerekre, a kondások összeterelték a disznókat, s a lakók, néhány rezignált öregembert kivéve elindultak – hogy hová? Nem tudták maguk sem, csak el innen, el Zygimantas rabló lovasaitól. 

/Megjegyzés: a vidéket prédáló lovagok vezetőjeként hol Zygamantas nagyúr, hol Daumantas, a Fekete Kutya szerepelnek. Ez azért van így, mert valójában mindkét litván nemes a környéken tartózkodott seregeivel, s soha nem lehetett tudni, éppen melyikőjük fog lecsapni. Ezzel a karakterek sem lehettek tisztában./

Berengar von Kaunas

2011.01.18. 07:00

Íme hát, szólok nektek Berengar von Kaunas lovagról, hogy ne maradjak adósa sem Istennek, sem embernek, s ti se böngésszétek tovább tudatlanul a lapokat. 

Messze vidéken, litván földön született Berengár néven a kaunasi főúri családba. Ereiben a germán ősök mellett litván, lengyel és viking nemesek vére csörgedezik, hiszen a von Kaunasok számosan valának s krónikájuk híven megőrizte elődeik nevét és származását.

Második gyermekeként a család akaratának megfelelően Isten szolgálatára adták a gyermeket. Bölcs mesterek ügyeltek a megfelelő szellemi képzésére, széles körű tudományos ismeretekre tett szert, elsősorban a tiszteletreméltó Albertus atya közreműködésével. Jó rálátást nyert az emberi gyarlóság mélységeire és forrásaira.

A szerzetesek és papok között nemesi nevén nem, inkább Magnus testvérnek szólították a lassan hatalmas termetűre növekvő fiút. Varég felmenői megjelenését örökölte: tejfelszőke hajat, acélkék szemeket, halványfehér bőrt, erőteljes, mégis angyalian metszett vonásokat. Igyekezett kihasználni előnyös alkatát, s rengeteg embert próbáló terhelésnek vetette magát alá: a havas pusztában imádkozott az Úrhoz, hideg vízben mérföldeket úszott, egyetlen pantallóban hatalmas távolságokat futva tett meg. Gyakorta a monostor szolgálatában leveleket vitt Kaunasba és más helyekre, természetesen gyalogszeren. A munkának mindig a legnehezebb végét fogta meg. Karjának erejével vont ki elakadt szekereket a sárból vagy éppen vállán hordta a monostor építéséhez kell hatalmas köveket. Nem csak testét, akaratát is megacélozták a mindennapok, s ennek később számtalanszor köszönhette életét.

Mikor idősebb lett a tudomány mellett elsősorban a lelki sebek orvoslása és a megterhelő fizikai munka jelentette szerzetesi munkájában a megelégedést, s nem sajnálta az időt a monostor alatt elterülő falucska gyermekeinek az okítására sem. Ideje nagy részét a földeken és a kolostorműhelyekben töltötte a hétköznapokon, a parasztokkal közösen végezve a nehéz, sanyarú munkát.  

A litvánok huszonkét éves korában gyújtották fel Kaunast, a várost, ahol az udvarnép és a hű szolgák, egykori barátok java ott pusztult. A családfő a túlélőkkel együtt a közeli kolostorba – Berengár, vagy ahogy szerzetesek hívták, Magnus testvér kolostorába menekült. Itt ütöttek rajtuk pár hét múltán az újraszerveződő pártütő urak, az a három litván nagyúr, akik a pogány hit védelmében mind a papokat, hőn szeretett Albertus mesterét, mind a főurat és a rokonait, nőket és gyerekeket is a kardélre hányták. Berengár csodával határos módon elmenekült a porig égetett épületből. Napokig alig evett, ivott, s soha nem derült ki, mi történt vele később a pusztában kóborolva. Ájultan találtak rá a nyugat felé menekülő litván parasztok, jó egy hét múltán.

Magnus testvér maradandóan és visszafordíthatatlanul megőrült. Nem tudta feldolgozni, hogy egyetlen hónap leforgása alatt el kellett veszítenie minden, számára evilágon fontosat és értékeset. Hogyan is lett volna képes erre? Egyedül az Isten maradt aszámára, fanatikus és egyre elmélyülő hite a gondviselésben. Mellé szegődött hát társul a forrongó bosszú vágya és az elnyomhatatlan, pulzáló látomások armadája. Kisebb, nagyobb vízióiban azóta is obskúrus dolgok tűnnek fel. Időről időre jeleket lát, suttogást hall a fülében: a mennyek kapuit látja megnyílni, s angyalok kórusát hallja zengeni. Ellenségei sem rejthetik el előle valójukat, hiszen Magnus testvér „megpillantja bennük a sátáni gonoszságot”, s nem rest leszámolni ezekkel a szörnyetegekkel.

Magnus testvér ezután fegyvert fogott, s a gyengék gyámolítására használta erejét. Hatalmas utat tett meg az északi livón területeken át, s számtalanszor sújtott le nehéz kardja, súlyos bárdja az Úr ellenségeire. Idővel az egykori pap vértre cserélte a csuhát, s az Ordo Teutonicus szolgálatában folytatta a háborút. Ettől fogva tart vele a kiváló kardforgató Wilhelm lovag, a német lovagok egyik laikus testvére (kiket Halbbrüder néven nevezünk a Szent Római Birodalomban). Ő tanította ki Berengárt a vívás mesterségére ésa lovagi erényekről is példát mutatott neki. Nemesi nevét kezdte használni és így, Berengár von Kaunas-ként tett szert egyre nagyobb hírnévre. Vezetőjévé vált annak a – részint hitetlenekből álló - kompániának, mi előbb Riga városát óvta meg a romlástól, majd a lengyel végeken akadályozta meg a vérivó szörnyetegeket ártatlanok vérének kiontásában.

 

Minden alkalommal első ő a csatasorban, s nem hátrál meg semmilyen túlvilági veszedelem fenyegeti is őt vagy csatlósait.

 

Magnus testvér látomása

2011.01.14. 07:00

Fekete Angyal

/Bevezető novella Magnus, másnéven Berengár von Kaunas karakteréhez

Ijedten nyitod ki szemeidet erre a sötét világra.

Az eget látod, borús, zord felhők tornyosulnak. A lég hideg, s te beleborzongsz. Álmodban ezúttal is láttál egy angyalt – de nem olyan gyönyörűt, fenségeset ám, mint amiről jó tanítód, a megfáradt Albertus atya szokta volt mesélni, vagy amilyet mindig is álmodtál!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Fekete szárnyain jött a magas egekből – arra gondolsz, talán az Úr taszította le onnan, mert elárulta Őt. Az arcát akartad figyelni, de onnan bántó, meredő sötétség bámult vissza rád. Markában tartott roppant pallosát figyelted hát – kékes lobbot vetett a roppant gyilkolószerszám, s a nyomorultak, nem, nem, nem meghaltak… a lelkeik szűkölve menekültek porhüvelyeikből, el innen messze, a teremtett világ szélére, hol csak a mélység van, hol a szellemek a halálba vezetik az embert. Az angyal körbefordult, s már csak ő volt ott. Felfogni sem tudtad, hogyan, de a házak már lángoltak. Egy pillanat múlva elégtek mind, s csak az üszkös romok maradtak a kis kunyhókból. Borzalmasan rettegtél, imáid némán szálltak az égbe, s szemeidet becsuktad, hogy ne lásd a szörnyűséges jelenést.

Vajon mit jelenthet mindez? Isten mérte ránk a büntetést, ez nem vitás. Gábriel lett volna ő, ki elpusztította Szodómát s Gomorrát? Vagy maga Lucifer, ki sikertelenül tört a Mennyek ostromára, s most a falvakon s városokon tölti ki haragját? Nem vagy bizonyos. Nem vagy méltó.

Körülnézve szedelőzködő embereket látsz, főleg öregeket, gyermekeket és lányokat, asszonyokat. Pár fiatal suhanc, súlyos kardokkal az oldalukon – apáik már nem köthetik fel azokat többet. Egy sunyi képű gazember, rövid íjjal, pár vesszővel az övébe szúrva is ott ácsorog, mert a patkányok mindig utószor pusztulnak. Egy éhes eb körberohangálja a készülőket, megugatja a roppant szekereket. Csontot, cafatot sem kaphat, mert a halottakat hátra kellett hagyni. Erőnek erejével akartál visszamenni, hogy eltemethesd őket – hatan fogtak vissza, s igazuk volt. Daumantas, a Fekete Kutya ott settenkedik fattyaival azon a vidéken, s te is megértetted, hogy lemészárolnának – mindenkit. Mitévők legyenek most Ádám szerencsétlen vérei? Valahol nyugatra van egy falu, egy lány beszélt róla. Elmesélte, hogy messze van innét, a tengernél, ahová a gazok nem törnek. Halászok laknak ott, békés népek, fegyvert nem forgattak sohasem, nem tudják, mi az a vérontás. Óvják őket Jézus katonái, a Kard lovagjai. Óvja őket az Atya. Csak minket büntet ily súlyos csapásokkal. Vétkeink számosak, vezeklést csak az ima, s a böjt ígér. Imádkozzunk hát, testvéreim az Úr előtt, kegyelemért, amely felemeli lelkünket hozzá! Pater noster, qui es in caelis, sanctificetur nomen tuum, fiat voluntas tua …

/A Sas Jele Alatt Társaságának munkája/

Vér és hó borította vidék

2011.01.10. 23:14

avagy a háború tépázta litván vidék helyzete anno Domini 1225 telén

Hadd kezdjem soraimat egy rövid személyes megjegyzéssel. Azelőtt, hogy az Ordo rendelkezésére bocsátkoztam volna, vajmi kevés ismeretem volt erről a pogány területről. Szerettem volna bepillantást nyerni a vidék viszonyaiba, de tudnotok kell róla, hogy egyetlen szerzetes sem készített még útikönyvet, vagy akár egy útinaplót sem, hiszen oly keveseknek van arrafelé dolguk. Nem keseredtem azonban el, hanem Krisztus urunkhoz folyamodtam segítségért. Megvilágosította elmémet fenséges hatalmával s mit ad az Ég, hamar fordult a szerencsém. A Messiás vezette ama kereskedő lépteit kápolnánkba, kivel megadatott beszélnem. Hogy miért érkezett oda, azt nem szükséges ismernetek a továbbiak megértéséhez, elég az hozzá, hogy utóbb lehetőségem volt véle némi diskurációra. A kereskedő, ki magát Bajor Manfred-nak nevezte, s szava járása is ily dallamú volt, megemlítette, hogy Riga városa felé hajózva látta a Windäu falait a tengerről. Egyből megütötte fülemet az ismerős név, s kíváncsian kezdtem faggatni a dolgairól, melyek oda vetették. Azt mondta ez a derék bajor, hogy a Szent Római Birodalom egyre több és több hajósa s árusa fedezi fel azokat a partokat, hisz sok értékes árut oly olcsón tudnak beszerezni. Azt is mondta, hogy nem ők járták be először a vidéket, hanem éppen a hittérítő papok s szerzetesek.

Ennek azonban már több évtizede, így a kereskedők is lassan ráébredtek, hogy a partok viszonylagos biztonsága mellett kedvező lehetőségek nyíltak, ha nem tértek le a "csuhások" csapásairól. E szót követően ugyan bocsánatért kellett esedeznie összevont szemöldökömtől megrémülve, de miként a Názáreti is tette ezer éve az ellene sokkal súlyosabban vétkezőknek, megbocsátottam neki botor szavait. A partokon nő a legértékesebb kincs, a borostyánkő. A pogány litvánok nem tudják értékelni szépségét, s jobbára elvesztegetik, mondta Manfred. Ezen felül prémet, mézet, fát, nagy ritkán aranyat vagy ezüstöt lehet tőlük vételezni. Cserébe nagyra értékelik a késztermékeket, elsősorban is a fémmunkákat, mint például a kiváló rajnai láncingeket. Gondosan lejegyzeteltem a kereskedő szavait, még akkor is így téve, ha kevéssé érdekeltek kalkulációi és becslései a termékeket illetően, s becsmérlő szavai a "tudatlan erdőlakókról".

Azt is megemlítte, hogy az északi részeken dánok rendezkedtek be. Ezt a részt Eistland-nak nevezte egy jó barátom, kiről nemsokára említést teszek néktek. Manfred a maga részéről a többi kereskedőhöz hasonlóan Aesti-nek hívta azt a részt, vagy másképpen Dán-Aesti-nek. Velük igen baráti keresztényi viszonyt ápolnak a németek, mondta ő. Nem is csoda, hiszen Waldemar királynak szüksége van a támogatásra, ha ugyan nem akar alulmaradni ezekkel a lázadozó népekkel szemben, s meg akarja őrizni a "bő tejet adó keleti hozományokat", ahogy Manfred tréfálkozva nevezte a dán kikötővárosokat. A beszélgetésünk ezután más ügyekre terelődött. Nemsokára búcsút intettünk egymásnak, s én az Úr áldását kértem ügyeire.

A további dolgokat jó barátomtól, a dán anyától született Péter baráttól tudtam meg, s az ő levelének sorai alapján jegyeztem le. A dánok szövetségesei voltak azok a keresztes lovagok is, kiket Fratres militae Christi néven ismerünk, azaz a Livóniai Kardtestvérek rendje. A lovagrendet a híres Rigai Albert püspök (azaz Albert von Buxhoeveden) hívta életre, aki a pápától nem érdemtelenül nyerte el az "egyház hercege" címet, s komoly érdemei voltak Riga városának a vidék legfontosabb központjává és megkerülhetetlen csomópontjává tételében.

A lovagok azonban hamar a függetlenedés útjára léptek, s az írások tanulsága szerint az anno Domini ezerkétszáztizennyolcadik évben szövetségre léptek Waldemar királlyal s ekkortól számítva kezdték meg Aesti hódoltatását. A lovagrend központja anno Domini ezerkétszázhuszonötben Dorpat erődjét jelentette, s az Ordo élén az erőskezű Volquin von Naumberg zu Winterstätten lovag állt.  

Módszereikben szerfelett kevéssé bizonyultak válogatósnak, mint a derék hittérítő barátok és a partvidéki fatemplomokban a híveiket istápoló papok. A püspök alapvetően békét kívánó, építkező politikájával szembemenve a Kardtestvérek az erőszakos térítés útjára léptek. Választás elé állították a litván, észt, porosz, számi s más, terjeszkedésük útjába álló törzsek falvait: felveszik a kereszt jelét és behódolnak a lovagrendnek vagy pusztulniuk kell. Szavaiknak pedig hatalmas máglyák és valóságos pogromok szereztek érvényt, ezreket mészároltak le ezek a keresztények.

A lovagrend nagymesteri rangjába anno Domini ezerkétszázkilencben Herr Volquin került, s ezen dátum nagyjából egybe esik az első litván felkelés idejével. Ezt onnan tudom ily' pontosan, hogy Péter barát Herr Volquin írnoka és tanácsosa volt ezekben az években. Péter barát nekem küldött leveleiben sokszor merészen ostorozta a lovagok lépéseit, s úgy vélte, a vérontás és a kegyetlenkedések messzire sodorják őket a keresztényi igazságoktól. A lovagrend elleni megmozdulásokat azonban oktalan dolog volna egyszerűen elnyomott pogány parasztok szabadságharcának titulálni, s még nagyobb bűnbe esnénk, ha elfelednénk a valós magyarázatot szemrevételezni. A háborúskodás legalább felerészt ugyanis azon litván főurak bűnlajstromát bővítette, kik nem átallottak fegyvert adni az emberek kezébe, nem rettentek vissza a kun martalócok hordáit hadijelvényeik alá szólítani, végül megsarcolni az észak-nyugati keresztény települések lakosait. Ezek az átkos hadurak, név szerint Zygimantas, Daumantas és Mindaugas, kik saját népüket sem kímélték, ha éppen önös érdekeik úgy kívánták, s az is gyakorta előfordult, hogy a kunok kényének szolgáltatták ki a falvakat.

 Éppen így történtek az események az ezerkétszázhuszonötödik év telén, amikor egy apró litván falu lakossága kényszerült elhagyni addigi otthonát Zygimantas fosztogató seregétől rettegve, vándorlásuk közben pedig kun lovasok ütöttek rajtuk. Ez azonban már egy új történet...

Albus magister bemutatkozik

2011.01.07. 20:09

Jó hatvan esztendeje volt már, hogy az Úr engemet a Földre bocsátott s levegőt adott a számba, s erőt az izmaimba s csontjaimba. Német földre érkeztem, s a keresztségben a Dieter nevet kaptam a szüleimtől, kik földmívesek voltak. Tudjátok meg, hatalmas az Isten, mert egyszülött Fiát adta értünk a bűnök bocsánatáért! Ő emelt fel övéi közé nagy irgalommal. Tíz évesen nem kellett többé dolgoznom, olvashattam, megtanulhattam az Igét és a betűvetést deákul, forgathattam a hatalmas kódexeket és belepillanthattam az Ő igazságába.

Elmondhatatlanul hálás vagyok tehát, hogy szolgálhatok, s életem minden percében azon igyekszem, hogy ezt bebizonyítsam. Fecsérelhetném a szót e lapokon, hogy mifélék történtek velem éveim folyamán, de mégsem leszek szószátyár. Fontosabb rendelésnek kívánok eleget tenni. Elég lesz az röviden, hogy jártam a messzi Kelet vidékein, a Szent Földön és jártam Rómában is, meg Itália vidékein ifjabb koromban, s gyűjtöttem némi gyakorlati tapasztalatot. Azóta ráébredtem, hogy e nélkül is híven tehettem volna a dolgomat, hiszen az ősi lapokon minden ott van, amire szüksége lehet az embernek - oly dolgok is, melyre még csak gondolnunk sem szabadna! Persze akkoriban forrófejűbb voltam, érdekelt az utazás s más efféle haszontalanságok, így az utak megismertek sokfelé. Az évek alatt aztán csitult a hév, s beláttam sok tévedésemet. Ezeket a tapasztalatokat azért igyekszem belefűzni a mondandómba - no nem azért, mert pontosabbak, netán jobbak, mint amire másutt lelnénk, ellenben bizonyosan szórakoztatóbbak. 

Jelenlegi megbízásomat a Német Lovagrend ruházta rám, részint jutalmul az eddigi fáradozásaimért nagymesterük, a kegyelmes Hermann von Salza könyvtára részére. A rend teljes neve Ordo domus Sanctae Marie Theutonicorum Ierosolimitanorum deák nyelven, ami annyit tesz Szűz Mária Jeruzsálemi Német Rendje, röviden, s ahogy később is említeni kívánom, Ordo Teutonicus. A közeli jövőben olvasható lesz majd róluk egy írás, ha a Názáreti Jézus Krisztus is úgy kívánja, s megérem a percet.

Sorra érkeztek hozzánk bizonyos feljegyzések és beszámolók, előbb Máriavárba, majd ide Brugge-be, az íróasztalomra. Ezek hol különös férfiakról s asszonyokról szóltak, kik rendkívüli tetteket hajtottak végre, (pironkodva írom, nem mindegyikőjük ismerte az Urat s még kevésbé az Igét), hol megmagyarázhatatlan eseményekről, miknek a következményei bizonyultak számottevőnek. 

Első ízben messzi, barbár földekről szólnak majd soraim, hol a téli hidegben majd megveszi az embert a fagy, s a háború még ekkor sem csitul jottányit sem. Istentelen hadurak vezérlik az Úr lovagjai, a Livóniai Kardtestvérek harcosai ellen hordáikat, s nem átallanak elleneszegülni az Anyaszentegyház békítő szavának sem. A háború évtizedek óta dúl, s ha pár hónapig csillapodnak is a fegyverek, mint dudva, ismét felüti fejét a békétlenség és lángba borulnak az erdők, mezők, falvak és városok. 

Másodízben az Úr hű szolgáját, a nemes vérű, de jámbor lelkű Magnus testvérről tudósítok. Nemes család sarja ő, de ezen felül áll nemeslelkűsége, mely minden fegyvernél ékesebben tünteti ki őt. Ő akként cselekszik, ahogyan az Írás is tanítja:

"Álljatok hát elő, körül övezvén derekatokat igazlelkűséggel, és felöltözvén az igazságnak mellvasába, És felsarúzván lábaitokat a békesség evangyéliomának készségével; Mindezekhez fölvevén a hitnek paizsát, a melylyel ama gonosznak minden tüzes nyilát megolthatjátok; Az idvesség sisakját is fölvegyétek, és a Léleknek kardját, a mely az Isten beszéde:" 

Harmadízben egy anyátlanul felnevelkedett leányzó következik, egy dacos természetű asszony, ki az Úr nevét sohasem vette a szájára. Se hiába, se okkal, hiszen megátalkodott pogány, noha nem hitetlen ő. Jó ideig mégis Magnus atya mellett lovagolt, s közös ügyért folyatták vérüket. A neve Darinka, s Perkunas papjának nevezi magát. Darinka leghűbb barátai mindig is az erdő vadjai voltak, egy hatalmas farkas s egy ló, kikkel szót értett, s több másikkal is, s más varázserőt is birtokolt. Azért is figyelmeztet mindenkit a Könyv:

"Mikor te bemégy arra a földre, a melyet az Úr, a te Istened ád néked, ne tanulj cselekedni azoknak a népeknek útálatosságai szerint. Ne találtassék te közötted, a ki az ő fiát vagy leányát átvigye a tűzön, se jövendőmondó, se igéző, se jegymagyarázó, se varázsló; Se bűbájos, se ördöngősöktől tudakozó, se titok-fejtő, se halott-idéző; Mert mind útálja az Úr, a ki ezeket míveli, és ez ilyen útálatosságokért űzi ki őket az Úr, a te Istened előled."

Negyedízben hallgassátok szavam egy frank nemesről, Francois de la Ville-ről, ki baccalaureatus fokozatát a Sorbonne-on szerzette, s kinél bölcsebb orvost, nagyobb eszű tudóst ritkán hallottam. Nem érdekelte őt a háború, elveszett mesterét, a jó Constantine-t ment ő erre a baljós vidékre felkutatni, s keveset tehetett arról, hogy miféle történésekbe csöppent azután. Esendő ő, mint minden ember, sokszor esik bűnbe, s mégis, némely tulajdonságai Salamonhoz tevék hasonlóvá:

"A bölcsességet és a tudományt megadtam néked, sőt gazdagságot, kincset és tisztességet is olyat adok néked, a melyhez hasonló nem volt (...)"

Végezetül imádkozzunk testvéreim, ahogyan azt Krisztus urunk tanította a hegyi beszédben! Pater noster, qui es in caelis, Sanctificetur nomen tuum, Adveniat regnum tuum, Fiat voluntas tua, sicut caelo et in terra....

Invocatio

2011.01.06. 23:35

Legyetek üdvözölve! 

Ezeken a hasábokon a Krónikásunk, Albus magister, az ősz németalföldi tollforgató írásait olvashatjátok. Albus mester immáron három teljes évtizede áll nap, mint nap az Ordo Teutonicus lovagjainak és papjainak szolgálatára. Arra kérünk most benneteket, fogadjátok sorait meleg szeretettel, hiszen elkötelezett szolgája ő az Úrnak, akárcsak valamennyien közülünk. 

Rövidesen maga Albus üdvözöl majd bennünket, bemutatkozik, elmagyaráz mindent, mi most még alig felfogható s ő osztja meg velünk az általa hallott mesébe illő történeteket és eseményeket. De ezúttal kapott egy társat is maga mellé a vén pap, hogy beszéljen arról, amiről a magisternek nem engedtetett meg. A messzi Rigában vesztette életét e bájos leányzó. A kármeliták apácájaként élte szent s tiszta életét a zárda falai között, míg egy gaz csábító kelepcéjébe nem esett. Az ő neve Inge, hitének fénye messze bevilágította az emberek lelkét míg élt, de a fondorlatos lengyel, Mieszko lovag szemet vetett rá. Mézes hangú leveleivel találkára csalta, s gonosz céljaihoz akarta felhasználni....

De csitt, erről nem beszélünk többet! Ami elmúlt, azt nem lehet többé visszacsinálni. Inge nővért rútul meggyilkolták, s mivel a Pokolba túl tiszta, s túl büntelen volt, a Mennyek országába pedig mégsem juthatott be, szelleme a Purgatórium vérzivataraiban ázott. Az Úr azonban kegyelmes, s nem maradt ott örökre. Vezekelni a Földre száműzettetett, s jelenésként Albus magistert és az Ordo Teutonicus-t kell szolgálnia száz teljes esztendőn át. Albus magister után az ő suttogja el szellemszavait, megkérünk benneteket, ne ijedjetek meg tőle semmiképpen.

 Ők forgatják hát a tollat, s tájékoztatják ükunokáinkat az elmúlt eseményekről. Nekik kérjük most az Úr áldását, az angyalok kórusának éteri hangját és, bocsássatok meg nekünk a pogány szóért, a Múzsák ihlető óvását!

 

 

A Sas Jele Alatt Társasága

 

süti beállítások módosítása